Református Félóra - 2012. február 1.
Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat,
Fekete Ágnes vagyok, mai adásunk szerkesztője.
Nemrég egy református
lelkipásztor kapott Raoul Wallenberg díjat. Dani Eszter a kitüntetést, a
korábban Kárpátalján végzett cigánymissziós munkájáért kapta. Kiss
Sándornak először azt mondta el, mennyire meglepődött, amikor a díjat
megkapta.
Dani Eszter
Dani Eszter: Több okból is meglepett. Valamikor
nagyon aktív cigánymissziós munkát végeztem Kárpátalján, de az utóbbi években
csak próbálkozom és küzdök itt a budapesti telepen azzal, hogy cigányokat
elérjek, megszólítsak, és az evangéliumot elvigyem nekik. Ez messze nem
nevezhető sikertörténetnek. Az lepett meg, hogy hogyan is jutottam bárkinek az
eszébe.
Kiss Sándor: Hogy kerültél a kilencvenes években
Kárpátaljára?
Dani Eszter: Debrecenben néhány barátommal szerveztünk
egy kis KIE csoportot és úgy döntöttünk, hogy a kárpátaljai ifjúsági munkát
segítjük. Láttam azt a hatalmas éhséget, ami az emberekben volt az evangélium
iránt. Végre mehettek templomba szabadon, viszont a nagyon kevés lelkész eléggé
túlterhelt és ráadásul körülbelül a fele hetven év feletti volt. Harmadéves
voltam, amikor a Reformátusok Lapjában olvastam egy felhívást, amiben kérték,
hogy Magyarországról menjenek segíteni lelkészek. Akkor nagyon egyértelmű volt
nekem, hogy ha ötödéves leszek és még mindig lesz igény erre, akkor én megyek.
1993-ban a segédlelkészi évemet már Munkácson töltöttem. Egy nehéz napom és
éjszakám volt, amikor januárban a vizsgaidőszak után kimentünk egy ifjúsági
találkozóra. Nem volt fűtés a hálószobában és áram sem volt aznap este és a
lelkész nagyon keserű volt és az egyházzal és a kollégákkal való keserűségét
mind rám öntötte. Akkor megtorpantam egy kicsit és belegondoltam, hogy ha engem
kihelyeznek egy bármilyen kis faluba, fűthetek cserépkályhával és vagy lesz áram
vagy nem és ki tudja, hogy is lesz ez. Istenhez kiáltottam, hogy valahogy adjon
egy megerősítést. A maffia nagyon erős volt Munkácson a kilencvenes években.
Volt olyan év, hogy karácsonykor a polgármesterünket lelőtték. Máshol is voltak
lövöldözések. Nem volt gyógyszer, kenyér és benzin, de egy mély közösség volt.
Az egymással való törődésnek olyan szintjét tapasztaltam meg, amit előtte nem. A
külső körülmények nehezek voltak, de mindig azt mondtam: kiváltság, hogy itt
lehetek. Nagy szegénységben ragyogott a tekintetük. Egy pillanatig nem volt
kérdés, hogy jó helyen vagyok-e? Nem éreztem úgy, hogy áldozatot hozok. Úgy
éreztem, hogy én kapom a legjobbat, amit lehet, és még ezért tisztelnek is.
Csodálatos volt megtapasztalni, hogy hetven-nyolcvan éves nénik teszik le az
életüket és mondják el életük terheit, gyónják meg azokat a bűnöket, amik
évtizedeken keresztül terhelték őket és változik meg az életük. Beszéltem olyan
tanárral, aki oda volt állítva az utca sarkára és néznie kellett, ki megy a
templomba és azt jelentenie kellett. Ez az ellenőrzés megszűnt és az emberek
kíváncsiak voltak arra, hogy mi volt tőlük ennyire eltiltva. Osztottunk
gyógyszert, vittünk élelmiszercsomagokat, segítettünk a betegeknek, hogy orvosi
ellátást kapjanak, mert a kórházban is csak azzal kezelték őket, amit az ember
bevitt. Ez az emberi része. De az Isten kegyelme, hogy az emberekben a
lelkiséget felébresztette.
Kiss Sándor: Ez a lendület mára már
megszűnt?
Dani Eszter: Az az első nagy lendület az alábbhagyott. A
kárpátaljai gyülekezetek a mai napig nagyon élők. Nagyon sokan komolyan veszik a
Krisztus követését az életükben és nemcsak vallásos, templomjáró emberek. Az a
nagy lendület, ami a kilencvenes években berobbant az ilyen erővel már nincsen
jelen. Az élet normális kerékvágásban megy tovább.
Kiss Sándor: A
szüleid, hogyan fogadták, hogy Kárpátaljára mégy?
Dani Eszter: Nem
volt nekik könnyű elengedni engem. Akkor még nem volt telefon és internet.
Támogattak, minden egyes lépésemben. Emlékszem, hogy aznap, amikor költöztem
Kárpátaljára, akkor reggel Édesapának az arca nagyon megtört, megviselt volt.
Édesanyámat kérdeztem, hogy csak nincs valami betegség? Ő akkor azt mondta: nem
könnyű az embernek a lányát elengedni Kárpátaljára, ilyen körülmények közé. De
mindig mellettem voltak, támogattak és bátorítottak, és amikor ők is
meglátogattak és látták, hogy mekkora szeretettel vesznek körül ott engem, akkor
megnyugodtak. Munkácsra kerültem Gulácsi Lajos bácsi mellé, aki akkor főjegyző
volt, majd püspök lett. Lajos bácsi a nagymamám öccse, így volt egy rokoni
kapcsolat is. Munkács központjában éltem. A központban pont mielőtt
szeptemberben odaköltöztem, augusztusban volt a cigánytáborok között egy háború,
ahol emberek haltak meg. Az egyik tábort felszámolták és a központban kisebb
cselédházakba vagy ólakból kialakított házakba költöztették be őket. A
hálószobám ablaka alatt is egy cigánycsalád élt. Egy apa a lányával. Bort
árultak. Éjszaka két és három óra között jöttek a részeg cigányok és verték az
ajtaját és követelték vagy a bort, vagy a lányt. Volt olyan, hogy egy órán
keresztül ott kiabáltak egymással. Akkor úgy határoztam, hogy átmegyek a
nappaliba aludni, hogy nyugodtabb legyen az éjszakám. Ott viszont éjfél és egy
óra között volt a maffiának a találkozóhelye. Autóajtókat csapkodtak és ukránul
beszéltek. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább hallgatom a cigányokat, mint az
ukrán maffia vezetőit, mert legalább értem, hogy miről van szó. A kocsit nem
hagyhattuk az utcán, így egy udvarban raktam le a és utána úgy kellett
hazasétálnom. Volt egy nagyon sötét szakasz a Kórház utca, ott egyszer
lövöldöztek, de elszaladt az az illető, akit le akartak lőni, a másik meg
ottmaradt. Én is megtorpantam egy pillanatra, Lajos bácsi sofőrje azt kérdezte,
hogy csak nem megijedtem? De menni kéne tovább, mert haza kellene érnie. Úgyhogy
nagyon nem volt időm és lehetőségem válaszolni, hanem továbblépkedtünk. A fickó
elrakta a pisztolyát, végülis nem velünk volt baja, bennünket nem bántott így
szépen továbbmentünk. Az első év így volt. Mire letelt az egy év be volt vezetve
a parókiára a telefon, ami nekem egy nagy ajándék volt.
1996-ban került
hozzám az első kislány. Tizenhárom évesen megbetegedett, gyomorfekélye volt. A
nagyapját egy évvel előbb temettük el. A nagymama helyett ő járt dolgozni.
Kikerült a kórházból hat hét után, ahol patkányok voltak éjszakánként és nem
lett jobban a gyomorfekélye. Aznap combnyaktöréssel a nagymama kórházba került.
Akkor azt mondtam neki, hogy ne menj haza egyedül egy szintén belvárosi pici
lakásba, hanem gyere hozzám. Akkor ő már nálam lakott, amikor az utcáról egy
másik lány, akinek szintén volt némi kapcsolata a gyülekezettel, bezörgetett
hozzám, hogy az édesanyja prostitúcióra akarja kényszeríteni és senki nem
fogadja be, az utcán van és nincs hova mennie. Akkor őt is befogadtam.
Gyomorgiliszták, tetvek és a többi, ezeken, amikor túl voltunk, volt két lányom,
tizenhárom és tizenhat évesek. Ahogy ezt az utcagyerekek valahogy meghallották
egyre többen álltak meg a küszöbömön és kopogtak, hogy hallották, itt gyerekeket
fogadnak be és ők is szeretnének jönni, mert nincsenek szüleik, mert lehetetlen
körülmények között élnek, nem járnak iskolába. Másfél szobában éltünk akkor
öten. A lelkigondozói szobám, az irodám, minden itt történt, plusz öten laktunk.
Kiss Sándor: A gyerekekben volt meg az az igény, hogy kitörjenek
abból a nyomorúságos helyzetből?
Dani Eszter: Akkor éreztem azt, hogy
erre az igényre válaszolnunk kellene. De én lelkészként három gyülekezetet
láttam el és elkezdtem a cigányok közé is menni, úgy éreztem, hogy nem tudom azt
a stabilitást biztosítani a gyerekeknek, amit egy utcai élet után kellene. Így
kerestem meg először a bátyámat, aki igent mondott és 1996-ban kijött. Egy évig
szerveztük, pályáztunk, kijártuk, hogy hogyan lehet egy ilyen otthont
beindítani. Akkor jött egy új ukrán törvény, ami ezt lehetővé tette. Kárpátalján
miénk volt az első ilyen családi típusú gyerekotthon. És ez a gyermekotthon ma
is működik. Már sokan felnőttek, megházasodtak, gyerekeik vannak. Amikor ilyen
kihívásokkal nézel szembe, meg csodákat élsz át, akkor nem azon gondolkodsz,
hogy milyenek a körülmények. Teljesen máson van a hangsúly.
Amaro Del
Kiss Sándor: Elkezdtél belefolyni a Munkácsi
gyülekezet életébe, de hogyan kerültél kapcsolatba a cigányokkal?
Dani
Eszter: Az első találkozásom a cigányokkal, azon túl, hogy ők voltak a
szomszédaim ott a városközpontban és a gyerekekkel ott hamar jóba lettem - az
volt, amikor temetni mentem be a munkácsi cigánytáborba. Engem nagyon-nagyon
megrázott az a nyomor, amivel ott találkoztam. Nem gondoltam, hogy Európában
élnek emberek ilyen körülmények között. Deszkákból összerakott házak, sár,
szemét, nincsenek mellékhelyiségek, az áram, úgy van, hogy lógnak a vezetékek.
Egyszerre lehetett látni az embereken a hihetetlen nagy szegénységet,
nyomorúságot, ugyanakkor a tekintetükben azt a szomjúságot, ahogy itták az Isten
Igéjét, és figyeltek az igehirdetés minden egyes szavára. A temetés után odajött
hozzám két fiatalember, tizenhat-tizenhét éves fiatalok, hogy nincs-e nálunk
valamilyen ifjúsági munka, mert ők járnak egy ukrán gyülekezetbe, de szívesebben
mennének magyar gyülekezetbe. Azóta az Amaro Del együttesnek a vezetői. A másik
kapcsolódásom az volt, hogy volt egy falu, ahol egy kedves asszony kilenc évig
járt le a cigánytáborba és ünnepeken vitt nekik süteményt és imádkozott értük.
Kilenc év után az egyik cigányasszony megnézte a Jézus-filmet és az egész
valósága rászakadt. Akkor elment ehhez az asszonyhoz, hogy ő megértette, Jézus
őérte halt meg és most mit tegyen? Meghívta bibliaórára. Az első bibliaórára
három cigányasszony jött, aztán hat, kilenc. Egyre többen jöttek és nagyon
gyorsan egy erős cigánygyülekezet alakult. S ők hívtak. Aztán felfedeztem, hogy
más falvakban is vannak általában laikusok által kezdett kis cigánygyülekezetek.
A Kárpátaljai Református Egyház is segítette ezt a missziót és a hollandok és
más külföldiek is. Nagyon sok cigánytáborban templom épült. Igazán missziós
összefogás nem volt. Szerveztünk egy munkatársi találkozót először a
cigánygyülekezetek cigányvezetőinek. Az egyik dolog, amit kértek, hogy legyen
munkatársképzés cigányok számára, a másik pedig, hogy szervezzünk egynapos
cigánytalálkozókat, csendesnapokat, ahova buszokkal jöttek a különböző
gyülekezetekből. Ez nagyon megerősítő volt nekik.
Raoul
Wallenberg
Kiss Sándor: Wallenberg egy svéd diplomata volt. Mit
tud nekünk tanítani ma Wallenberg?
Dani Eszter: Engem az ragadott meg
benne, hogy Wallenberg egy nagyon jó családból származó, útkereső fiatalember
volt. Szerette az életet és kereste a helyét, ő belecseppent ebbe a helyzetbe,
hogy Magyarországra jött és a magyar kapcsolatokkal rendelkező főnökének a
családját szerette volna megmenteni. Amikor itt volt és találkozott a zsidókkal,
találkozott ezzel a helyzettel, akkor mert nagyot tenni. Ott már nem azt nézte,
hogy hogyan kockáztatja az életét. Isten az életünkben hoz olyan helyzeteket,
amiben hogyha merünk engedelmesen ráhagyatkozni, akkor nagy dolgokat hoz ki
ebből. Egyszerűen csak mindig teszed a következő lépést, amit tenned kell. S az,
hogy ebből nagydolog lesz, az Istennek az ajándéka. Nagyon szeretem a munkácsi
református gyülekezetet, ők féltettek, amikor befogadtam a lányokat, hogy ezzel
mit veszek a nyakamba. Ezek utcagyerekek maffiaháttérrel és ezt kellett
megmagyarázni. Nyitottak voltak és elfogadták, hogy azok a gyerekek, akik árvák,
azok Istennek különösen szeretett gyermekei és nem azt kell néznünk, hogy az
édesanyja prostituált, hanem azt, hogy ő az Isten gyermeke, és éppen ezért a
lehető legtöbbet adjuk neki, ami az ő gyógyulásában, helyreállásában lehetséges.
Az furcsa volt, hogy mi miért öltöztetjük ilyen szépen a gyermekeinket. Ugyanígy
a cigányokkal kapcsolatban is, hogy miért éppen nekik és miért ennyi? Nagy a
sötétség a cigánytáborokban, de Jézus azért jött, hogy elhozza a világosságot és
Jézus ma rajtunk keresztül tudja elvinni az Ő világosságát. Én komolyan hiszem
azt, hogy az igazi megoldás a cigánykérdésben az, hogy elvigyük nekik az Isten
országának evangéliumát, mert ez az evangélium tudja őket megváltoztatni, új
identitást adni, abban, hogy ők Isten gyermekei, ami utána tartást és célt ad
nekik. Ami most a romastratégiában megfogalmazódott, hogy a lakhatásban, az
iskolázásban kell segíteni, munkahelyteremtő programot kell csinálni. Ez
hihetetlenül fontos, viszont igazán akkor lesz gyümölcsöző, ha belülről kapnak
egy olyan célt, amivel aztán ezekkel a lehetőségekkel jól tudnak élni.
Fekete Ágnes: Ez a vasárnap a szeretetszolgálat vasárnapja a
magyarországi Református Egyházban. Ebből az alkalomból egy nemrég megtartott
konferencia hangképeit hallgassuk meg. 60 éve zárták be a diakonissza
anyaházakat. Ez a protestáns, szerzetesrendhez hasonló elkötelezett szolgáló
közösség hihetetlen erőt jelentett a háború előtt. Halljuk majd Cseri
Kálmán lelkipásztor visszaemlékezésének egy részletét, idős diakonissza
testvéreket és Tímár Ágnes cisztercita szerzetesnőt.
Cseri
Kálmán: Amikor életemben először kiengedtek külföldre, az NDK-ban részt
vehettem egy egyházi konferencián. A vonaton a német határ után fölszállt egy
nagyon alacsony, nagyon sovány, nagyon ráncos diakonissza testvér. Csodálkoztam,
hogy itt megmaradt az egyenruha. De jó lenne szóba elegyedni vele! Ő szólított
meg, hogy honnan jövök? Mondom. Erre fölugrik a pici néni: "Hollalá! Hollalá!"
Neki rengeteg testvére van Magyarországon. És hova megyek? Mondom, hogy hova.
Még hangosabb hollalá, mert kiderült, hogy egy helyre megyünk. Nos, akkor
elkezdtünk beszélgetni, ami nem ment könnyen, mert ő szásznak született, én meg
kiskunsági dialektusban próbáltam törni a németet. De azért belejöttünk.
Egyszercsak azt mondja: "a következő állomáson le kell szállnunk, imádkozzunk
addig, hogy áldja meg az Úr ezt a konferenciát és legyen ez az ő dicsőségére!"
Ott tapasztaltam meg, hogy milyen a Bibliaszerinti, igazi ökumené. Egy
nyolcvanöt éves, meg egy huszonegynehány éves, egy nő és egy férfi, német és
magyar, evangélikus és református most találkoznak életükben először, közben
zakatol a vonat, de olyan lelki egységben tudnak imádkozni, amit nem lehet
megszervezni. Majdnem minden ebédre és vacsorára vízben főtt karfiolt és
krumplit kaptunk. Az első vacsora után odajön az én kedves testvérem és a
fülembe súgja, hogy "jóllakott?", mondom: nem. "Jöjjön a konyhába, maradt egy
kevés, lakjon jól!" Ez a lelkülete volt tanulságos.
Tímár Ágnes
Tímár Ágnes: Amikor feloszlatták a
szerzetesrendeket, az elöljárók jórésze börtönökben kötött ki, vagy
visszahúzódott egészen. Eltelt néhány év és megbénult egészen az egyháznak ez a
belső vonala. Nem mertek az emberek, a nővérek félelmükben semmit sem tenni.
Akkor, 1955-ben Budapesten éltem egyedül és egymás után kerestek meg engem
fiatal lányok és kérdezték, hogy ha hív az Úristen, ha szólít, akkor mit kell
tenni? Csak azt tudtam mondani, hogy ha az Úristen szól, akkor arra felelni kell
az egész életünkkel. Hát hogyan? Hogy volt ez akkor a Genezáreti-tó partján,
amikor Jézus szólt Péternek, Andrásnak, Jakabnak, Jánosnak, ők letették a hálót.
Otthagyták a csónakot, az apjukat, a munkatársakat és mentek a bizonytalan
semmibe. Jézus Krisztus mögött nem voltak intézmények, házak, bebiztosított
szolgálatok, hanem mentek és követték Jézust. Amikor azt néztük valamikor
1955-ben, hogy mit lehetne tenni, akkor ezt kellett néznünk, hogy ha szólít,
akkor elindulunk és megyünk. Dolgoztunk az emberek között, mint a többiek és
imádkoztunk együtt és éltünk együtt, ahogy lehetett. Amikor 1961-ben egy éjszaka
letartóztattak bennünket és elvittek négyünket, akik ott maradtak fiatalok
tovább éltek úgy, mint addig. 1963-ban hazajöttünk és 1966-ban újra
letartóztattak engem. A többiek kinn maradtak. Amikor 1968 novemberében
hazajöttem, akkor azzal fogadtak a többiek, hogy ismerünk mi református
diakonissza nővéreket, akik Debrecenben vannak. Először egy sírnál találkoztam
Irma testvérrel a Farkasréti temetőben, ott álltunk egy egyszerű sírhant mellett
és imádkoztunk. Ez valami nagyon mély és elmondhatatlanul igaz testvéri
találkozás volt. Aztán lementünk Debrecenbe meglátogatni őket. Irma testvér és
Mária testvér ott éltek, nagyon szép emlék maradt, ahogy elmondták, hogyan
foglalkoznak a gyerekekkel, akik a betegszobába jönnek. Ha beteg, akkor ápolják,
ha meg egy dolgozatírás elől menekülne, akkor meg visszaküldik az osztályba.
Kialakult köztünk egy nagyon szép emberi barátság, amit nem választott el, az a
különbség, hogy mi katolikusok vagyunk és ők reformátusok. Abban az időben az
egyik oldalon állt a hitetlenség, amelyiknek egyetlen igazi ellenfele volt, az
Isten országa, és az abban hívők emberserege. Irma testvér egy kicsit katonás,
kemény és mély meleg szeretetének, Mária testvér lágyabb, anyásabb
magatartásának és az egész együtt ugyannak az Isten országának építése és
hitvallása, az Istenben való találkozásnak egy igaz mélysége. Az intézmények
nagyon fontosak, kellenek, de a szeretetünk nem lehet intézményes. S ezt az
éltető szeretetet mélyen, hálával őrzöm a szívemben, amit én akkor a börtönből
kijőve megkaptam a diakonissza testvérektől.
Diakonissza: A következő
Igét kaptam akkor: "A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem
oltja ki." (És 42:3.) Én ezt annyiszor átéltem akkor is, amikor az évek alatt
ott voltam az anyaházban és ezt továbbvittem magammal a civil életembe is és
igyekeztem megtartani.
Diakonissza: Húsz éves voltam és nagyon
megható ünnepség volt, hogy eljegyezhettem magam az Úr Jézus szolgálatára. Az én
Igém: "Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik
el." (II. Kor 12:9.)
Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő
hét református eseményeit, híreinket!
"Miért vagyunk a világban?" címmel
tart előadást Balczó András február 3-án, pénteken 18 órakor Budapesten a
Torockó tér 1. szám alatt.
Dr. Benkő József csillagász tart előadást
február 3-án, pénteken 14 órakor a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában.
Nyílt nap lesz a Károli Gáspár Református Egyetem Állam és Jogtudományi
Karán február 3-án, pénteken 10 órától.
Önkéntes segítőket keresnek az
Egyházak Világtanácsa nyár végén tartandó ülésére. 18 és 30 év közötti, angolul
beszélő fiatalok jelentkezhetnek március 5-ig. (zsinat.kulugy@zsinatiiroda.hu)
Ugyancsak önkéntességre nyílik lehetőség Németországban a Magyarországi
Keresztyén Egyesület szervezésében. Információs napot február 4-én, szombaton 14
órától tartanak Budapesten a IX. kerületi Angyal utca 30. szám alatt. (Magyar
Csaba 20/824-9627, evs@kie.hu
http://www.kie.hu/portal/index.php?option=com_content&task=view&id=438&Itemid=1
)
Joó Sándor néhai pasaréti lelkipásztor igehirdetéseit tartalmazó
könyvek folyamatosan kaphatók Budapesten a Csaba utcai imaházban.
Az
amerikai "Southminster Ringers" elnevezésű csengettyűkórus június végén
Közép-Európai koncertsorozaton vesz részt. Február 10-ig jelentkezhetnek azok a
gyülekezetek, akik szívesen látnák vendégül a 25 tagú kórust. (Visontai Dóra,
külügyi referens: zsinat.kulugy@zsinatiiroda.hu)
Kalocsai Richárd
református sajtófotós kiállítása február 20-ig látható Budapesten, a Ráday utca
19. szám alatti kávézóban.
Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten
szavát Máté evangéliuma 25. fejezetéből!
"Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra
bízlak ezután." (Máté 25:23.)
Van manapság használt két szó, ami két
világot választ el egymástól: a szolgálat és szolgáltatás. Ma még az egyházat is
megkísérti, hogy nem tudja megkülönböztetni e kettőt. Az egyiket azért teszem,
mert kizárólag a bensőm diktálja, legfeljebb mellesleg vannak külső tényezők is,
a másikat a külső tényezők diktálják, és mellesleg van belső elhívásom is. Az
egyik még nyelvtanilag is egy cselekvés: szolgálat, a másik műveltető ige:
szolgáltatás, egy megrendelés, egy feladat. Az egyiknek oka van, a másiknak
célja. Az egyik kinyitja a szívet, mert eleve önzetlenségre szólít, a másik
bezárja, mert eleve vár és elvár valamit. Feltételeket szab, kér és kap.
Nemrég megjelent egy német hír. Az egyik repülőtéren felfújható templomot
állítottak fel. Korábban egy brit feltaláló állított fel egy gótikus, boltíves
gumitemplomot. Ennek két ablaka, felfújható orgonája és oltára is van. Impozáns
méretű, 14 méter magas. A feltaláló azt hangoztatta, hogy "ha az emberek nem
mennek templomba, akkor a templomnak kell menni az emberekhez". Micsoda
kifacsarása ez a gondolatoknak? Ha nem megy a szolgálat, akkor szolgáltassunk
legalább. Gondoljuk el, régen mennyi szellemi munka volt egy-egy templom mögött.
Pontosan megfigyelték a nap járását. Minden egyes ablakot a csillagok irányának
megfelelően helyeztek el, ott semmi nem volt véletlen. Most pedig, fogunk egy
gumipumpát, és a strandon szent szolgáltatást végzünk. Végül is mindenkinek jó!
Mi azt érezzük, hogy fontosak vagyunk, az emberek pedig vallásos igényeiket
kiélhetik. Ha ingyenesen tesszük, még azt gondoljuk, hogy ez szolgálat, és nem
szolgáltatás. Csakhogy nagyon kevés ez ahhoz képest, amit Isten elénk állított.
Az Isten szolgálata valami tökéletes rendet és egységet feltételez.
Régen
volt egy ilyen mondás: a hold egész éjjel szolgált. Vagy ezt is mondták: A nap
sugara beszolgál az ablakon. Ez azt jelentette, hogy létével, azzal, amit
egyébként is tesz, szolgál. A szolgálat nem egy cselekvési kényszer. Nem azért
szolgálok valamivel, mert mindenképpen meg akarom mutatni, mennyire jó vagyok.
Sőt ezek az érzések térítenek el minket szép lassan és észrevétlenül a
szolgálatból a szolgáltatásba. Mert akkor már elvárásaim vannak: a jó érzésre, a
sikerre, de legalább egy jó szóra várok. Aki szolgál, az egyszerűen a jóban
létezik. Van. Ahogyan Wesselényi mondta a rendeknek, annak idején: "Utolsó
pihenésemig kész vagyok tehetségem szerént szolgálnom a hazát." Nem nagy
dolgokra gondolt, hanem hűségre. Persze ma, ebben a látványkultúrában nehéz még
elmagyaráznunk is, hogy a szolgálat lényegileg nem lehet a plakátokon. Mint
ahogyan egészen más a most elhangzott beszámoló alapján egy diakonissza testvér
hűsége, mint egy felhívás cipős-doboz akcióra. A szolgálat lényege ugyanaz
kétezer éve: Jézus Krisztus hív és én követem őt. Igyekszem teljes valómmal a
nyomába szegődni. Persze vannak szolgáltatások, bizonyára a mai kor szükséges
kellékei ezek, de legalább az egyházban ne tévesszük össze ezt a "mindenáron
csináljunk valami jót" létérzést a valódi és hűséges szolgálattal. Mert Isten a
szolgát áldja meg. "Jól van jó és hű szolgám, a kevesen hű voltál, sokra bízlak
ezután".
Leírhatatlan az az érzés, amikor az ember Isten hűségéből él. Nem
az emberek dicsérő szavából, nem a sikerből, hanem Isten mosolyából. Ezt adja
meg a Mindenható. Ámen.
|
